1.1. A gyermekpszichológia megítélése
Először is tisztázzuk azt, hogy egy a szakmájában tökéletes tudással bíró pszichológus hatalmas segítség bárkinek. Nincs olyan ember, akinek élete valamely szakaszában ne lenne szüksége külső mentális támogatásra. Nagyon sokakban még mindig ott él az évtizedes vagy inkább évszázados beidegződés, hogy a pszichológushoz akkor kell menni, ha valaki „beteg”. És ezzel tulajdonképpen sokan meg is pecsételik e kitűnő szakma sorsát. Mert hát onnantól kezdve nagyon könnyen működik a „skarlátbetű”, hogy aki pszichológushoz jár, annál aztán valami nincsen rendben. Ebben a gondolkodásmódban a különböző társadalmak és kultúrák nagyon eltérnek egymástól. Sőt, még társadalmakon belül is inkább érdemes társadalmi csoportokról beszélni, ha valódi értelmet akarunk nyerni a pszichológiának. Vannak olyan országok, ahol bizonyos jövedelmi kategória felett szinte furcsán néznek az emberre, ha nincs legalább egy standard pszichológusa. Aztán ha már mentális gyógyításról beszélünk, ott van a nemek közötti különbség is. Az sem ritka hozzáállás, hogy azt minden további nélkül elfogadja a társadalom, ha egy nő pszichológushoz jár, de az már kérdéseket vet fel, ha egy férfi teszi ugyanezt. A mi feladatunk – itt és most – nem megfejteni és nem kifejteni ezen gondolatok és vélemények eredőjét, hátterét. Csak arra hívnám fel a figyelmet, hogy amikor gyermekpszichológiáról, annak elfogadottságáról, szükségességéről beszélünk, akkor sose feledjük el magának az alaptudománynak a szélesebb körű megítélését, hiszen az közvetlen kapcsolatban van a gyermekpszichológiáról alkotott véleményekkel is. Bár manapság már egyre többen fedezik fel azt a tényt, hogy gyermekük mentális megértése alapvető kulcs a gyermek sikeres életének kialakításához, a jó nevelési módszer alkalmazásához, de még mindig sokkal, de sokkal többen vannak azok a szülők, akik az „én gyermekemmel semmi gond nincsen” hozzáállás mentén a tradicionális nevelési módszereket alkalmazzák, és ezzel nagy rizikót vállalnak gyermekük jövőjével kapcsolatban.
A gyermekpszichológia megítélésénél az eddig leírtakon túlmenően még több fontos faktort meg kell említenünk. Az egyik például a csalódottság, amit nagyon sok szülő átélt már. Ugyanis sokan vannak azok, akik igenis modern gondolkodásúak akarnak lenni, és nem akarnak egy kis esélyt sem adni arra, hogy ők rontanak el valamit gyermekük nevelésében, így hát felkeresnek egy konkrét szakembert. Jönnek is a tanácsok, a vélemények, csak nem igazán működnek a mindennapi életben. A gyermek nem igen változik, ha pedig változás van, akkor rossz irányba mutatnak a szálak. A szülő nyilván bajban van, hiszen nem szakember, nem írhat felül egy diplomás véleményt, viszont érzi, hogy nem jók az általában standard tanácsok. Az ő gyermekénél nem úgy működnek a javaslatok, mint ahogy kellene. Először próbálja növelni folyamatosan csökkenő bizalmát, majd elér egy pontot, amikor azt mondja, hogy „én ismerem a gyermekemet, és ez nem működik”. Ilyenkor általában nem a szakembert értékeli a szülő, hanem legtöbb esetben magát a tudományt. Nincs ezzel semmi baj, nem akar ő rosszat. De annál negatívabb élmény nincsen, mint amikor bizalmat szavazok valaminek – úgy, hogy a legtöbb szülő nem él ezzel a lehetőséggel, de a gyermekemért én megteszem –, és úgy kell csalódjak az egészben. Ezekről a tapasztalatokról természetesen beszámolok az ismerősöknek is, hiszen jót akarok a körülöttem lévő gyermekeknek, szülőknek, így akarva-akaratlanul is növelem azoknak a táborát, akik kétségek okán inkább távol tartják magukat és gyermeküket a pszichológusoktól. Miért fordulhat ilyen elő? Mint minden szakmában, itt is vannak „kóklerek”. Ezt nem lehet kivédeni. Nem mindenki hivatástudatból választja ezt a szakmát sem, és még ha úgy is gondolta valamikor, nem mindenki tudja megtartani ezt a hivatástudatot élete végéig. A bevezetőben beszéltem a személyiségmódosulásról, hogy felnőttként a gyermekkorunkban bennünket ért komoly személyiségmódosító hatások mentén döntünk életünkről, választunk szakmát is. Miért gondoljuk azt, hogy egy gyermekpszichológus mindenkinél különb? Miért gondoljuk azt, hogy őt nem érhette akár szülei, tanárai által olyan impulzus, ami komoly pszichológiai lenyomatot hagyott az életében? Ami elhitette vele, hogy ő bizony más ember. És miért ne lehetne reális, hogy majd harminc-negyven-ötven-hatvan évesen jön rá, hogy ő nem is ezt az életet akarta? Persze, hogy előfordulhat. Ettől ő nem rossz ember, nem akar senkinek rosszat. De egy adott szakmát valamelyest „kényszerből” tanult meg. Még az is lehet, hogy kitűnő tanuló volt. Lehet, hogy a gyakorlati oktatásban is jeleskedett, és elméletben valóban mindent tud, de egyszerűen a gyakorlatba történő átültetés nem megy olyan szinten. Mondjak egy konkrét példát? Adott egy nagyon domináns uralkodó ember, akiben nem sok empátia van embertársai iránt. Viszont nagyon határozott, igazi vezetőtípus. Számára nagyon fontos a pozíció, a státusz, szeret uralkodni emberek felett. Gyorsan tanul, és több területen is jó eredményt tud felmutatni. Nagy hatással tud lenni az emberekre, jó „szónok” és követik őt az emberek. Viszont nem hallgat meg másokat, megvan a saját maga elképzelése a dolgokról. Az objektív tényekben hisz, az emóciók távol állnak tőle és előszeretettel ignorálja is azokat, akik érzelmi alapon hoznak döntéseket. Az ilyen emberek gyermekkorukban nagyon kilógnak bizonyos társadalmakból, elviselhetetlenül akaratosak, önzők és nem csapatjátékosok. Nagyon korán jönnek a negatív visszajelzések velük kapcsolatban, így megtanulnak „beilleszkedni”. Megtanulják, hogyan mutathatják magukat empatikusnak, hogyan tudnak más úton hatással lenni a többiekre. Miért ne választana egy ilyen ember gyermekpszichológiát szakmájának? Én már láttam, nem is egyet! Tökéletesen tájékozottak, és megvannak a maguk prekoncepciói, amit előszeretettel nyomnak rá a többiekre. Az esetek egy jelentős részében működik is a folyamat. Viszont van, ahol óriási károkat okoznak a gyermeknevelésben. Nem akarnak ők rosszat. Sokszor ők maguk sem tudják, mik az alapvető hibáik. És mivel komoly egóval rendelkeznek, nem is figyelnek oda a kritikákra. Hiszen a velük kapcsolatos kritikák minden esetben a szemükben gyenge emberektől érkeznek, azzal meg minek foglalkozni. Nos, ha egy ilyen gyermekpszichológushoz kerül egy a bizalmát nagy nehezen összegyűjtő szülő, akkor egy életre lebeszéli saját magát és környezetét is e tudomány bármilyen szintű alkalmazásáról. Pedig – bár konkrét kutatásunk nincs ezzel kapcsolatban – abból következtetve, hogy a rendszerünk fejlesztésével kapcsolatban mennyi ilyen típusú gyermekpszichológussal találkoztunk, az arányuk nem haladhatja meg a 10%-ot sem. Viszont ők nagyon hangosak, imádnak szerepelni, tehát a gyermekpszichológus szakmára kivetített teljes hatásuk lehet komoly mértékben romboló. Ezért is foglalkozom én is külön ezzel a témával, mert amikor majd el kell helyezni egy pszichológiai rendszer tudását a szakmai térképen, akkor bizony meg kell különböztetnünk a jó és a rossz gyermekpszichológust, és azzal is tisztában kell lennünk, hogy ez a tény nem áll szoros kapcsolatban minden esetben az adott „szakember” hírnevével.
1.2. A jó gyermekpszichológusok
De fókuszáljunk a szakma valódi képviselőire. Az első élményem hatéves koromra vezethető vissza velük kapcsolatban. A történet ott kezdődött, hogy még a kommunizmus alatt töltöttem gyermekkoromat, és egy kisebb vidéki városban kezdtem meg tanulmányaimat. Itt egy elit osztályt hoztak létre a legjobb képességű gyermekek részére, amelybe a környékről összesen 30 gyermeket válogattak be. Ma már ez a létszám egy elit osztályban talán elképzelhetetlen, hiszen hogyan is kaphatna mindenki kellő figyelmet ilyen nagy létszám mellett. Zenei tagozatos osztálynak hívtak bennünket, és a hagyományos „a”, „b”, „c” osztályok elnevezésében is drasztikusan egyedi jelleget felvállalva – ami kérem a kommunizmusban azért nem volt mindennapi – a „z” elnevezést kaptuk. A szüleim komolyan vették a nevelésemet, az iskolára történő felkészítésemet is, és mivel két évvel idősebb nővérem volt, úgy mentem iskolába, hogy írni, olvasni és számolni is megfelelő szinten tudtam. Nem tudták a szüleim, hogy ezzel mekkora kihívásokat akasztanak az én és az osztályfőnököm nyakába. Hiába volt ugyanis speciális az osztály, az osztályfőnök eléggé hagyományosra sikeredett, és szép poroszos rendszerben elkezdte tanítani az osztályt. Én persze unatkoztam első perctől kezdve, és ebbéli fájdalmamat nem igazán tudta kezelni az osztályfőnök. Kitalálhatják, hogy nem voltam az a kimondottan jó gyerek. Mivel nekem már nem kellett az olvasás alapjaira koncentrálnom, így arra figyeltem, hogy összehasonlítsam édesapám és az osztályfőnök tanítási módszerét, annak hatékonyságát, és hát bár hatéves voltam, EXPERT típusú gyermekként – a személyiségtípusokról a későbbiekben bővebben fogunk értekezni – a logikátlanságot már akkor be tudtam azonosítani. Meg is tettem, és nem voltam bátortalan ezzel kapcsolatban kérdezni az osztályfőnöktől, aki persze nem tudott érdemben válaszolni. Így aztán úgy gondolta, hogy a felnőtt korral járó hatalmánál fogva egyszerűen „leint”, és majd szépen csendben maradok. De ezt általában nem tettem meg. Sőt, mivel nem kaptam kielégítő választ, egyre türelmetlenebb lettem. Rossz szokásom volt már akkor is – ma is az –, hogy a logikátlan dolgok hallatán visszakérdezek. Addig, amíg meg nem értem, vagy a másik fél meg nem érti, hogy nem logikus, amit mond. Szóval egy tipikus beszélgetés úgy zajlott, hogy „de az miért van?” mire a válasz az volt „ezzel most nem foglalkozunk”, erre a reakcióm „jó, bár nem értem, de miért nem foglalkozunk vele”, mire a válasz „mert én azt mondtam”, erre a reakcióm „jó, akkor maradjak csendben?”, mire a reakció „igen!”, erre az én reakcióm „jó”, amire a válasz „de az se mondd, hogy jó, csak maradj csendben!”, erre a reakcióm „rendben”, amire a válasz „de azt se mondd, hogy rendben”, erre a reakció „jó”….nem folytatom, el tudják képzelni. A vége általában az volt, hogy a folyosón végeztem, hogy ne zavarjam az oktatást. Nos, egy idő után nyilván betelt a pohár, így az osztályfőnök javaslatára elküldtek gyermekpszichológushoz. Édesanyám persze kétségbeesett, hiszen a kommunizmusban soha, senki nem tudta, hogy egy rossz vélemény milyen következményekkel jár majd a teljes családra nézve. Már eleve a tény is, hogy „idáig jutottunk”, komoly félelemmel töltötte el a családot. Édesapám persze magából kikelve fogadta a tényt, és az én pártomon állt, de az abban a helyzetben nem segített sokat. Szóval elmentünk a pszichológushoz, aki egy nagyon keményvonalas nő volt. A szülőkkel történő közös beszélgetés során frászt kaptam tőle, olyan volt az egész hatása, mint egy igazi katonatisztnek. Aztán amikor elkezdtünk ketten beszélgetni, teljes változáson ment keresztül. Több játékot játszottunk, majd a tervezett egy órás időtartam helyett nagyjából húsz perc múlva odafordult hozzám, hogy „ha szeretnél még játszani, akkor maradj nyugodtan, de amúgy végeztünk”. Maradtam még, beszélgettünk, jól éreztem magam, jó volt így zárni a pénteki napot. Hétfőn aztán az iskolában teljesen más hangulat fogadott. Ismerik azt az arckifejezést, amikor valaki citromba harap? Akkor ezt képzeljék el, szorozzák meg ezerrel, képzeljék hozzá, hogy a citromdarabot le is kell nyelni, de előtte jól megforgatni a szájpadlásunkon. Nos, pontosan ez az arckifejezés várt engem hétfőn az osztályfőnököm részéről. A tőle telhető legnagyobb kedvességgel úgy indította az órát, hogy a kezembe nyomott két könyvet. Ezt megtette azzal a másik két osztálytársammal is, akik szintén tudtak olvasni. Egymás mellé ültetett és megkért bennünket, hogy amíg a többiek olyan szintre nem jönnek fel olvasásban mint mi, addig olvassunk csendben az óra alatt, direkt ezért hozott nekünk könyveket. Egy hét alatt átrendeződött a hangulat az osztályban. Voltak olyan osztálytársaim, akik szünetben jöttek kérdezni tőlem, és voltak olyanok is, akik a segítségemet kérték abban, hogy hamarabb megtanuljanak olvasni. Hónapokkal később kellett visszamennem egy kontrollra, és be is számoltam a pszichológus néninek a változásokról, aki elmosolyodva odaadott egy darab papírt a kezembe, hogy ha tudom, akkor olvassam el. Ez volt ráírva: „Kedves pedagógus! A gyermek nyitott gondolkodású, magas intelligenciájú, koncentrációs képességével semmilyen gondot nem látok. Ezek fényében javaslom, hogy ne a gyermek megváltoztatására, hanem saját tanítási módszerének újragondolására törekedjen! Ezzel kapcsolatos kérdéseivel keressen bizalommal!” Nyilván nem lettünk egymás kedvencei – az osztályfőnök és én –, ahol lehetett azért egy kicsit keresztbe tett nekem, de a gyermekpszichológiáról kimondottan jó véleményem alakult ki.
Milyen egy jó gyermekpszichológus? Felfogja azt, hogy a tanulmányok fontosak, de semmiképp nem elégségesek a sikerhez. Tisztában kell lenni a múltbéli kutatásokkal, de azt is tudni kell, hogy a modern kor új kihívásokat ró a gyerekekre. Fontos azt látni, hogy a tapasztalat elengedhetetlen, de vigyázni kell arra, hogy ne gondoljuk azt, ha van több tízéves tapasztalatunk, akkor tévedhetetlenek vagyunk. A „láttam már ilyet sokszor” nagyon veszélyes lehet, mert ha mondjuk ugyanazt a reakciót, viselkedést látta egy szakember egy gyermeknél a social media kora előtt, és a social media megjelenése után, akkor az teljesen különböző folyamatokról árulkodhat. Tehát egy dolgot mindenképp el tudok mondani több gyermekpszichológussal történő közös munka után: a jó gyermekpszichológus modern, minden új dologra nyitott, viszont nem hagyja magát „megszédíteni” egy-egy új irányzat által. Több elméletet alkalmaz egyszerre, azok legnagyobb erényeit rendszerbe foglalja, és logikusan építi fel saját módszerét, melyet aztán tapasztalatai alapján folyamatosan fejleszt. És van még egy kritikusan fontos jellemzője a gyermekpszichológus szakmának. Ami persze nagyon sok mesterséggel kapcsolatban elmondható, ha az igazán jó szakembereket vizsgáljuk: a gyermekpszichológia nem egy megélhetési szakma, nem lehet odáig süllyeszteni! Tudom, hogy mindenkinek meg kell élnie, de ez jellemzően az a terület, ahol csak olyan emberek dolgozhatnak, akik ezt hivatásuknak tekintik. Miért mondom ezt? Mert sajnos többször találkoztam megbeszélései során azzal az „elejtett” félmondattal – amikor a rendszer bemutatását végeztük, még a nagyon korai fázisban – ami arra utalt, hogy „azért remélem egy rendszer nem mutathatja meg a megfelelő irányokat egy gyerek számára, mert akkor mi, gyermekpszichológusok elveszítenénk az állásunkat”. Igaz, a kijelentés nem praktizáló gyermekpszichológustól származott, hanem minden esetben egy oktatási intézménynél vagy egy sport akadémiai rendszerben dolgozó „félszakembertől”, akit diplomája okán tettek oda. Hasznos tevékenységet nem végzett a megbízói elmondása alapján, de hát alkalmazták, mert ők jól és szakmailag akartak eljárni. Dédnagymamámnak volt egy kedvenc mondása: „A félig művelt embertől mentsen meg bennünket az Isten”. Mindig ő jut eszembe ezekről a beszélgetésekről, ha visszagondolok.
1.3. Rendszer alapú gyermeknevelés
Már eleve nem szeretem azt a kifejezést sem használni, hogy pszichológiai rendszer, hiszen bár nagyon fontos eleme egy ilyen rendszernek a pszichológia, azért messze túlmutat azon. Egy jó rendszer, mely valóban képes beazonosítani egy adott ember személyiségét, előre jelezni és értelmezni az abból fakadó viselkedését, kell hogy fókuszáljon a generációs változásokra, a társadalmakat jelentősen befolyásoló szociológiai folyamatokra és természetesen mindennapjaink történelmi eseményeire. A 2020-as év például tökéletes példa arra, hogy lássuk a különbséget a különböző generációkat érő, a döntéshozatali mechanizmusukat jelentősen befolyásoló jelenbeni események hatásaiban. A koronavírus eddig soha nem látott eseménysorozatokat hozott be az emberek életébe. Azok a gyermekek, akik fejlődésüknek abban a korszakában vannak, hogy „idol személyiségüket” most építi ki – ez rendszerint a 8-12 éves korosztály –, olyan személyiséget befolyásoló tényezőket szenvedtek el, melyek persze lehetnek hasznosak, veszélyesek is, de egyértelműen összehasonlíthatatlanok akár egy négy évvel korábbi generációkat ért hatásokkal. Tehát ha majd egy ilyen gyermekkel 14-16 évesen találkozik egy évtizedek óta praktizáló pszichológus, vagy jövőre elkerül 5-6 gyermek egy tapasztalt gyermekpszichológushoz, és azok a szakemberek nem lesznek felkészítve a generációs változások pszichológiai hatásaiból, komolyan félrevihetik egy gyermek sorsát, ha a szokásos tanácsokat adják majd a szülőknek, a fiataloknak közvetlenül. Azok a történelmi események, amik a nagyvilágban, a lokális környezetben zajlanak, szintén jelentős személyiségmódosító hatással bírhatnak, melyek eddig nem ismert viselkedési reakciókat indítanak el. A rendszerek legnagyobb előnye az, hogy ezeket, a személyiségünkre, az abból fakadó döntéshozatali mechanizmusunkra hatással lévő tudományokat egyesíti, és logikusan rendszerbe rendezi. Ettől már a rendszer több tud lenni, mint egy-egy szakember véleménye önállóan. Én pontosan látom ezt a folyamatot, amikor szakembereink egymással értekeznek. Amikor a pszichológusok tudásuk legjobbját nyújtva egy-egy új kérdéssort kialakítanak, de az egyszerűen generációs okok miatt relevanciáját, értelmét veszíti. És persze ugyanezt el tudnám mondani egy kiváló szociológus tudásáról is, melyet a személyiségekből fakadó generációs hatások bizonyos körülmények között akár semmissé is tudnak tenni.
Az igazán jó rendszereknek azonban van egy másik nagyon fontos előnye: az adatbázis alapú építkezés. Nem akarok olyan hangzatos újkori fogalmakkal élni, mint a „big data”, de az biztos, hogy egy rendszer a már meglévő adatokat olyan látómezővel és következtetésekkel tudja ellátni, amire emberi agy nem képes. Első perctől kezdve alapvető elvárás volt a rendszerünkkel kapcsolatban a lehető legmagasabb minőségű adatgyűjtés, adatfeldolgozás, és az abból fakadó következtetések visszaforgatása a rendszerbe. Értsük ezt úgy, hogy amikor egy gyermek felmérése, elemzése megszületik, minden adata bekerül egy központi adatfeldolgozó rendszerbe úgy, hogy az adott személy személyazonossága ne legyen beazonosítható. Az elvégzett személyiség- és viselkedéselemzés folyamatos nyomon követés alatt áll, ami azt jelenti, hogy az eredménynek a konkrét életben történő valóságáról, hasznosulásáról a szülők folyamatos visszajelzést adnak számunkra. Ezek az információk szintén belekerülnek az adatbázisba, így előbb-utóbb kialakul egy olyan mennyiségű adathalmaz, amely már nemcsak konkrét „benchmarkokat” biztosít a rendszer számára, hanem egészen egzakt döntéshozatali folyamatokat, azok következményeit és eredményeit tudja értelmezni a hasonló típusú gyermekek és szüleik számára. Tehát van olyan lehetőség már így, 15 év adatgyűjtés után, hogy ha ma egy gyermek személyiségét beazonosítjuk, akkor konkrétan rá tudunk kérdezni olyan, a gyermekkel kapcsolatos viselkedési kezdeményekre a szülőktől, amik még jelenleg nem karakteresek, de már jól mutatják a személyiségben jelenlévő változásokat, melyek később komoly gondokat tudnak okozni. A szülők ilyenkor persze meglepődnek, hogy honnan tudja a rendszer ezeket. Viszont ami ennél fontosabb, hogy mivel több éves tapasztalat van több olyan gyermekkel kapcsolatban, akinek az első személyiség beazonosítása ugyanezeket az algoritmusokat mutatta, ezért még a nagyobb baj előtt pontosan be lehet azonosítani a problémák gyökerét. Ma már ennek segítségével egyértelműen lehet tanácsolni iskolaváltást, új hobbi beiktatását, a szülői viselkedés megváltoztatásának konkrét receptjét stb., hiszen látjuk akár több száz hasonló típusú gyermek több mint tízéves életútját.
1.4. RISE rendszer a gyermeknevelésben
A rendszerünk neve RISE, mely a négy fő személyiségtípus szavainak kezdőbetűiből alakul ki: Ruler-Individual-Supporter-Expert. Mint minden rendszer, a RISE is tipizál, vagyis kis skatulyákat képez. Sok embernek ez problémát is okoz, hiszen nehezen viseli, hogy ő vagy mondjuk a gyermeke be lett téve az egyik dobozba a négy közül. Hát, én sem viselném túl jól ezt a megállapítást. A RISE jelenleg – és a fejlesztés folyamatosan zajlik ezen a téren is – 112,68 trillion variációt tud megkülönböztetni csak a személyiségkategóriákban, tehát itt is vannak skatulyák, csak azok irtó kicsik, és igen komoly egyéniségeket adnak a bemért személyek és gyermekeink számára is. A kiindulási egység természetesen a négy fő személyiségtípus. Azon belül 1-10-es skálán jelöli, hogy az adott személyiségfaktor milyen mértékben adott egy konkrét személyben. Meghatározza az eredeti, a jelen és az idolikus személyiséget is további 1-10 skálán, majd az így kapott értékeket, úgynevezett generációs csoportokba osztja, ahol egy csoport négyéves periódust ölel fel. Elmondhatjuk, hogy egy igen komplex pszichológiai térképen kap egy adott személy egy konkrét pontot, és ezzel egyértelmű, hogy a vele kapcsolatos megállapítások igencsak testreszabottak tudnak lenni.
A RISE rendszer tudását 21 éve építjük, bővítjük, de sokáig nem tartottuk fontosnak elnevezni magát a rendszert. Saját munkánkhoz, üzletfejlesztéseinkhez, szervezetfejlesztéseinkhez, csapatfejlesztéseinkhez alkalmaztuk, és nem publikáltuk, nem fókuszáltunk semmilyen piaci műveletre. Gyermeknevelési téma eszünkbe sem jutott az elején, nem volt kapcsolatunk ezzel a szakmával. De a privát mentori karrieremre jellemző volt mindig, hogy azok a partnerek, akik sikeresek lettek az együttműködésünk során, mindig többet szerettek volna tőlem. Az üzleti életben is így épült ki körülöttünk egy üzletfejlesztési – azt hiszem nem túlzás ma már ezt mondani – birodalom. Először csak üzleti stratégiai tanácsadást vállaltam, de amikor jött a felkérés az adott cégvezető részéről, hogy a nála bevált módszerrel szeretné a menedzsmentjét fejleszteni, akkor elkezdtük kutatni az ebben a szakmában elismert szakembereket, felépítettük a programot, átfordítottuk a saját nyelvezetünkre, és elkezdtük először próba jelleggel képezni a menedzsmentet. Amikor a tesztek eredményei bizonyították, hogy a program hatásos, akkor terméket formáltunk belőle, és már nagyobb önbizalommal mertük ajánlani az új partnereknek is. Mi köze ennek a gyermekneveléshez? Pontosan így alakult ki a gyermekelemzési terület is nálunk. Az egyik legkedvesebb privát mentoráltam pontosan 16 évvel ezelőtt szegezte nekem a kérdést, hogy be tudjuk-e mérni a gyermekeit a rendszerünkkel, mert szeretne róluk hasonlóan tiszta képet kapni, mint saját magáról, a feleségéről, a menedzsmentjéről, a cégeinél dolgozó kollégákról. Akkor már ötödik éve dolgoztunk együtt, és komoly sikereket értünk el, és mint ember is nagyon fontos volt számomra. Mai napig az. Így hát a szokásos mechanizmusban elindultunk és megkerestük az első gyermekpszichológust. Az első alap gyermektesztünk egy évvel később lett kész, vagyis a RISE gyermekelemzések 15 éves múltra tekintenek vissza. A személyiségelemzés által meghatározott információkat aztán folyamatosan visszamértük és nyomon követtük, ami nem volt nehéz, hiszen a privát mentoráltam gyermekeiről volt szó. Havonta egyeztettünk. Ha volt fontos esemény, arról tudtunk, ha kapott egy tanácsot, annak gyakorlati megvalósításáról azonnal volt beszámolónk. Aztán persze a folyamat nem volt megállítható többé, hiszen ajánlásról ajánlásra jártak a tesztek. Ennek a könyvnek a megírásához úgy kezdtem hozzá, hogy olyan mennyiségű adattal tudtam dolgozni, ami világviszonylatban is ritka, csapatom kutatása szerint pedig egyedülálló.
RISE gyermekelemzések tesztkörnyezet
1 043 gyermek személyiségének alakulásáról van pontos adatbázisunk. Őket követtük végig a RISE gyermekkor mindhárom korszakán, a KID (4-8), a YOUTH (9-15) és a JUNIOR (16-) korokon. Szülői beszámolók alapján gyűjtöttük a fontosabb életeseményeket. Ezek közé tartoznak olyanok, mint óvodába kerülés, az iskola kiválasztása, és annak tanulmányi következményei, vagy egy kistestvér érkezése, de az egyetemre való bekerülés, vagy épp sportolóként egy elveszített fontos döntő mérkőzés. Azt lehet látni a számokban, hogy a tesztcsoportba korosztályonként növekvő mértékben tettünk plusz elemzéseket. Tehát egy youth korszakban majd a későbbiekben olvasható nevelési útmutató 1 672 gyermek értékelése alapján íródott, ebből 1043 az, akit már KID korából is végig követtünk fejlődésében. Ez az adatbázis az írás megkezdésekor 103 088 életeseményt és annak eredményét, személyiségalapú következményeit és következtetéseit tartalmazza. Ez nem azt jelenti, hogy összesen ennyi gyermeket mértünk be eddig. Az elemzett gyermekek száma több, mint 10 000, de természetesen nem mindegyik szülővel tudunk fenntartani ilyen szintű kapcsolatot.
A rendszer felépítésén minden esetben több nemzetiségű, nemű szakemberek dolgoztak, és munkájukat minden esetben egy adott részfeladatra vettük igénybe. Így tartottuk fent a rendszer állandó dinamizmusát. Nem akartunk megrekedni egy beakadt ideológiánál, nem akartunk határokat építeni egy adott szakember tudás limitje miatt. Mai eszemmel azt kell mondjam, hogy egyértelműen jól jártunk el. Persze lassabb a fejlesztés, de biztosabban haladunk előre, és egy gyermek esetében nem lehet tévedni. A különböző szakterületek, mint pszichológia, társadalomkutatás, szociológia, generációs kutatást, adatbázis menedzsment, egymástól hermetikusan el vannak zárva. Ezzel érjük el azt, hogy egymástól függetlenül, egymást nem befolyásolva alkossanak. Aztán természetesen a rendszer legfontosabb eleme a tesztkörnyezet. Gyermekek esetében ez az 1043 nyomon követhető kis ember, akik közül egyébként ma már a legidősebb 29 éves, a legfiatalabb pedig 5 éves kis úriember. Amikor egy fantasztikus elmélettel előrukkol az új szakembergárda, azt azonnal – csúnya szóval élve – „megteszteljük” a RISE gyermek tesztkörnyezetében. Ez a folyamat általában egy évet vesz igénybe, hiszen a folyamatos visszajelzések nyomán korrigáljuk a teszteket, következtetéseket, javaslatokat. Amikor ezen túlvagyunk, akkor láthat napvilágot egy új értékelési szempont, egy új javaslat a szülők számára. Ennek fényében úgy gondolom felesleges magyarázni, hogy mi a különbség egy rossz gyermekpszichológus, egy nagyon jó gyermekpszichológus és a RISE rendszer között. És persze mindenki eldönti, hogy melyikre bízza gyermeke életét. Az igazán modern felfogás szerint, és az én javaslatom alapján is, egy rendszer nem válthatja fel a nagyon jó pszichológust, és ez fordítva is igaz. Viszont egymást komoly mértékben tudják támogatni. Ennek is köszönhető, hogy a RISE is egyfajta „mérőeszközévé” vált a pszichológusok szakmaiságának. A jó pszichológusok alkalmazzák, egy alapnak tekintik, melyre ők fel tudják építeni valóban tökéletesen egyéni receptjeiket, és folyamatos tanácsadással kiegészítve valóban ki tudják aknázni a rendszer teljes mélységét. A rossz pszichológusok leginkább az ellenséget látják egy ilyen rendszerben, hiszen eleve nem a hivatástudat hajtja őket, és e tekintetben egy jó rendszer valóban komoly veszély, hiszen ha a tanácsadásban nem jeleskedik valaki, akkor egy jó rendszer egyértelműen kiváltja őt. És igaza lesz több akadémiai rendszerben dolgozó pszichológusnak: valóban nem lesz rájuk szükség.
