2.1. A személyiség alapfogalma
A személyiség, bár nagyon fontos fogalom az ember életében, máig nincs egyértelműen megfogalmazva mit is jelent pontosan számunkra. Illetve több egészen pontos, de egymástól eltérő megfogalmazás közül választhatunk, ha a definíciót keressük. Az viszont biztos, hogy maga a szó – nem sok köze van a manapság személyiségre keresztelt fogalomhoz egyébként – a latin eredetű persona szóból származik. Az ókori római színházakban a hangerősítővel is ellátott álarcot nevezeték először personának, amely a per (át, keresztül) és a sonare (hangozni) szavak összetétele. A nemzetközileg ismert persona szóból alakult ki az angol personality kifejezés. Annyiban igaz a megközelítés, hogy a leginkább széles körben elterjedt Willam Stern alapelmélet szerint a személyiség az egyénre jellemző viselkedési, gondolkodási és érzésminta, ami állandósultan és ezzel együtt egyedien jellemzi magát az egyént. Aztán innentől kezdve, ha a személyiségről beszélgetünk, akkor rengeteg különböző elméletet hozhatunk fel pro és kontra, melyek egymástól sokszor teljesen eltérő metódussal vizsgálják azt.
Számomra az emberek személyisége nem mint elméleti fogalom volt érdekes. Sőt, egyáltalán nem volt célom, hogy valaha is a személyiség témakörével foglalkozzam. Eredményorientált üzletemberként, csapatfejlesztőként, a mentoráljai sikerére hangolt privát mentorként a döntéshozatal folyamata érdekelt. Azt akartam megfejteni, hogy egy adott ember mikor, milyen körülmények között, hogyan fog dönteni. Arra is kíváncsi voltam, hogy a döntéshozatali mechanizmusának az általános felépítésén túl milyen konkrét pontjai vannak, melyeken hatást lehet kifejteni a döntésre, befolyásolni lehet az adott személy végső döntését. Miért volt mindez érdekes? Ha azt szerettem volna, hogy a menedzselésemben lévő emberek sikeresek legyenek, akkor meg kell értetnem velük, hogy saját döntéseik honnan erednek, miért olyanok, amilyenek, és milyen következményekkel járnak. Ha ezen már túl voltunk, és látható volt, hogy döntéseikben bizonyos pontokat elrontanak – melyek negatív következményekkel járnak –, úgy meg kell mutatni a technikát, hogyan tudnak ezen változtatni, tehát hogyan tudják úgy befolyásolni saját döntéseiket, hogy azok következménye pozitív lehessen. Például volt egy menedzser, aki nagyon kreatív, dinamikus emberként ismert, döntéseit gyorsan, sokszor meggondolatlanul hozta meg, hiszen nem elemezte kellőképpen az adott szituációt, érzelemből, ad-hoc döntött bizonyos dolgok mellett vagy ellenében, ez folyamatosan komolyan problémás helyzetekbe sodorta a cégépítés és cégmenedzselés során. Mondjuk egy ilyen ember nagyon kommunikatív és hajlamos olyan menedzsert felvenni maga mellé, aki szintén jól kommunikál. Jól elszórakoztatták egymást, de a felvett menedzser feladata a pénzügyek menedzselése lett volna, amit pontosan ugyanazzal a kreativitással és ad-hoc döntésekkel tett meg, mint amilyen ő maga volt. Folyamatos pénzügyi késések, átláthatatlan pénzügyi rendszer, teljes káosz jellemezte a pénzügyet, de a megfelelő magyarázat mindig megvolt a helyzetre. Túl nagyot nőtt a cég, így tudnak flexibilisek lenni, most éppen az a szállító a hibás, most meg ez a kolléga rontott. Szóval kifogásokból mindig akadt a polcon. Pedig nagyon egyszerű volt a helyzet, maga a pénzügyi vezető volt teljes káosz. De a kialakult állapot nem az ő hibája volt, hanem az én mentoráltamé, aki egy számára szimpatikus beszélgetőpartnert vett fel abba a pozícióba. Megvolt a szükséges diploma, a megfelelő tapasztalat, csak a személyiség nem volt adott hozzá, ebből kifolyólag a döntéshozatali mechanizmus nem volt jó ahhoz a pénzügyi területhez. Miként kerülhetett egy ilyen ember ilyen területre, és hogyan dolgozhatott ilyen sokáig ott? Személyiségmódosulása már iskolás korában kialakult, amit soha senki nem mutatott meg neki. Bár a teszt kitöltésénél egyértelmű volt, hogy emiatt egyébként komoly stresszben van az élete, de hát egy kis stressz miatt ugyan ki váltana szakmát? Szóval az én kedves mentoráltam mindenkivel kapcsolatban ezen érzések mentén hozta meg a döntését. Rossz volt ez minden területen? Dehogy! Alapvetően már nélkülem is sikeres ember volt. Termékfejlesztésben, új piacokra történő belépésben, kommunikációban, emberek befolyásolásában, marketingben, értékesítésben nagyon jó érzékkel mozgott, ezeken a területeken ez a döntéshozatali mechanizmus tökéletesen működött. Egy darabig. De aztán kezdett visszahullani a fejére ez a döntéshozatali mechanizmus, mert mindenhol a káosz uralkodott, így egy idő után lehetetlen volt a továbblépés. Meg kellett tanítani őt arra, hogy melyek azok a területek, ahol az ő alap döntéshozatali módszertana jól működik, és melyek azok, ahol komoly hibákat tud ejteni, és ahol e miatt be kell avatkoznia, kontrollálnia kell saját magát. Ennek a folyamatnak a vizsgálata vezetett el engem is oda, hogy az emberek személyiségére koncentráljak. Hiszen az említett tulajdonságok személyiségjegyek, amiket ha időben beazonosít az ember, akkor nem kell kivárni egy sor pofont az élettől, hanem még a pofonok előtt be lehet avatkozni, hiszen pontosan meghatározza azt, hogy az adott egyén hogyan fogja meghozni döntéseit. Vagyis a személyiségvizsgálat a kulcsa mindennek. Márpedig ha definiálni tudjuk saját magunk és mások döntéshozatali mechanizmusát, akkor pontosan tudjuk, hogy egy adott egyén hol, melyik területen, milyen körülmények között, milyen elvárásoknak tud megfelelni, vagyis hogyan tud sikeres lenni. Ha arra koncentrálunk, hogy az adott egyént arra a területre irányítsuk, ahol személyiségéből adódóan tud sikeres lenni, akkor folyamatosan olyan helyzetekben kell döntéseket hoznia, amiben ő jó, vagyis jó döntéseket fog hozni. Így nem lesz kudarc az életében, ráadásul úgy, hogy nem kell saját személyiségét megváltoztatnia. Tehát elképzelhető egy olyan állapot, amikor egy adott személy önazonosan, megjátszás nélkül, tudatosan sikeres és boldog életet tud felépíteni. Azt rögtön hozzá is teszem, hogy minden személyiségtípusnak mást jelent a siker és a boldogság, tehát ne akarjuk egyetemes fogalomként meghatározni ezeket. Arra kell koncentrálnunk, hogy az adott egyén érezze sikeresnek és boldognak magát. És igen, van ilyen állapot, én is ebben élem az életemet most már elég régóta.
2.2. Állandóság kérdése
A pszichológia legnagyobb kérdése a személyiséggel kapcsolatban az, hogy mikor alakul ki valójában, és mennyire állandó. Ezzel kapcsolatosan rengeteg eltérő elmélet létezik. Egyik sokszor teljesen ellentmond a másiknak, és csoportokat képez a szakemberek között is. A szakma alapvető problémája – mint a legtöbb tudománynál – az, hogy egy adott szakember akkor lesz elfogadott általában, ha a megfelelő kort fel tudja mutatni. A tudomány képviselői többnyire úgy gondolják, hogy az évek számának gyarapodásával egyenes arányban nő a tudás is. Ez még lehet igaz is. De sajnos előfordulhat az is, hogy a kor szűk látókörűbbé, konzervatívabbá teszi az embert, és a tudomány pontosan ennek a folyamatnak lesz az áldozata. A legjobb példa talán ennek a „lónak” a másik oldala, az IT világa. Képzeljük csak magunk elé, ha egy – senkit nem megbántva kor alapján, ami nem determinálja a gondolkodásmódját – nyolcvanéves szakember elkezdene vitatkozni mondjuk Mark Zuckerberggel. Vicces lenne a helyzet nem? A social media megjelenésekor ugyanis volt 19 éves. De beszélhetünk több világhírű start-upról, akik megváltoztatták az emberiség életét. És most azzal ne is foglalkozzunk, hogy összességében jó vagy rossz irányba, illetve attól is tekintsünk el, hogy amúgy a Facebook milyen jó eszköz a személyiség profilozásra. A pszichológia kicsit megrekedt a múltban úgy általában. Persze itt is vannak kivételek. Az egyik fő kérdéssel kapcsolatban például évtizedről évtizedre változnak a vélemények. A személyiségünk velünk született vagy sem? Száz évvel ezelőtt még azt próbálták folyamatokkal szemléltetni, hogyan alakul ki egy gyermek személyisége, és egy kis egységnyi jelentőséget adtak a genetika szerepének. Aztán a neurológia egyre komolyabb eredményeket tárt fel azzal kapcsolatban, hogy a személyiségünk egy jelentős része velünk születik. Sőt, vannak olyan szakemberek, akik ma már azt állítják, hogy van egy velünk született személyiség, ami determinálva van egész életünkre. Ezek szerint ez azt jelenti, hogy nem is tudunk változni? Előre el van rendelve, hogy milyen életünk lesz? Dehogy! Ennek a kettőnek semmi köze egymáshoz! Az viszont biztos, hogy a velünk született, illetve a gyermekkor első évében véglegesülő személyiségünk tér vissza minden kritikus döntéshozatali helyzetben. Ez a RISE gondolatmenete, melyet az elmúlt 15 évben véglegesítettünk. A személyiségünk jelentős része – ha százalékos formában kellene meghatározni, akkor 90% körüli vagy annál nagyobb része – már születéskor adott. A neurológiai kutatások pontosan definiálják az agynak azt a részét, amely ezért felelős. Vagyis a személyiségünk változtatásának lehetősége igen kevés. Mármint, hogy úgy változtassunk magunkon, hogy az egyetlen döntéshozatali mechanizmusban se térjen vissza. Megvannak a személyiségjegyeink, a tulajdonságaink, és azokat kell jól menedzselnünk életünk során. Ez persze nem jelenti azt, hogy nem építhetünk be új jegyeket a személyiségünkbe, de azzal tisztában kell lennünk, hogy életünk igazán fontos pillanataiban – illetve bármely külső vagy belső krízis által teremtett helyzetben – a felvett személyiségjegyek cserben hagynak, és minél több új tulajdonságot igyekeztünk beépíteni saját személyiségünkbe, annál nagyobb meglepetés ér bennünket e fontos döntések alkalmával. A személyiség életünk előrehaladtával egyre nagyobb kísértésnek van kitéve a módosulásra, hiszen ahogy bekerülünk újabb és újabb, egyre komolyabb elvárásokkal rendelkező társadalmi csoportokba, közösségekbe, annál nagyobb számunkra a tét, ezáltal egyre inkább hajlandóak vagyunk szerepeket alakítani. Ezekhez az alakításokhoz persze olyan tulajdonságokra van szükségünk, amik alapvetően nem a mieink. Ezen új személyiségjegyek okozzák a személyiségmódosulást. Ezt egyébként nagyon helytelenül nagyon sok pszichológus a személyiség fejlődésének nevezi. Pozitív dologként definiálva a folyamatot, nem törődve annak komoly negatív következményeivel. Nézzünk egy megtörtént esetet. Adott egy halk, visszahúzódó kisfiú, aki érzelmes, segítőkész, biztonságra törekvő, nehezen éli meg a változásokat. Minden új dolog komoly kihívás az életében. Ott van édesapja és édesanyja, mindketten szerettek volna élsportolók lenni, de tehetségük, adottságuk arra volt elegendő, hogy átlagos sportolói karriert fussanak be, melyet még fiatalon abba is hagytak. A szerény kisfiú viszont olyan fizikai adottságokkal van megáldva, hogy azonnal kiválasztják a legkomolyabb sportszakemberek, és ha tetszik neki, ha nem, az edzők és a szülők egymással karöltve elkezdenek belőle élsportolót faragni. Jól halad a folyamat, mert a gyermek sorra nyeri a versenyeket. Megtanítják neki, hogy egy élsportoló bátor, nem fél, küzd, mindennek nekimegy ha kell. Tud agresszív lenni, és egy dolog számít: a győzelem. De a mi kisfiúnk a sportot a közösség, a társaság miatt szereti, imád csapatban lenni, és bár számára fontos, hogy győzzenek, de nem minden áron, mint ahogy azt a szülők és az edzők gondolják. De a kedvükért megtanulja a szerepet, egyre jobban játssza azt és sikeres. Mármint a szülők és az edző szemszögéből nézve. Persze a módosító hatásokat átviszi a magánéletébe is, akaratos, bántó lesz, a gyerekek egyre inkább elállnak mellőle, tanulmányi eredménye romlik, és antiszociálisnak tartják. Ez persze már nem tetszik otthon, hiszen felesel, dühöng és kezelhetetlen. Nem fogják fel a szülők, hogy ők alakították ilyenné. Nem volt jó, amikor önmagát adta. Bele kellett verni a győzni akarást, az ellenfélen történő átgázolást, és ennek meglett a következménye. Ha szakmai nyelvre akarom lefordítani a folyamatot, akkor azt kell mondjam, hogy túl nagy személyiségmódosító hatást tettek a SUPPORTER kisfiúra, és a pszichológiai kör ellentétes pólusához tartozó RULER karaktert akartak nevelni belőle. Ez már nem fért bele az úgynevezett „egészséges személyiségmódosulás” tartományba. Azon túlmenően, hogy a gyermek már komoly gondokkal küzdött a közösségekben, a sporteredményei is kezdtek romlani. Folyamatosan visszatérő problémává vált, hogy kiemelkedő tehetség, de a valódi téthelyzetekben elbukik. Ha egy adott ellenféllel szemben sokkal jobb, akkor simán átgázol rajta, de ha olyan ellenféllel találja szembe magát, aki hozzá hasonló képességekkel rendelkezik, és ismeretlen számára, akkor borítékolható a vereség. Persze hogy az, mert krízishelyzetben előjön a SUPPORTER énje, aki fél a kihívásoktól, aki nem versenyzőtípus, akinek a felkészítése egy komoly téttel rendelkező szituációra speciális. Kár az egész helyzetért, hiszen a világ legkiemelkedőbb sportolói pontosan ebből a személyiségtípusból kerülnek ki, hiszen az említett negatív tényezők mellett kitartóak, megbízható edzésmunkát végeznek, becsülettel készülnek a versenyekre, hallgatnak edzőikre, és bár valóban félnek egy ismeretlen helyzettől, de ha arra tréningelik őket, akkor előbb-utóbb hozzászoknak. Nem úgy, hogy „legyél RULER”, hanem azt megmutatva, hogyan tud önazonosan, saját személyiségét nem elveszítve győzni. Nyilván a kisfiú felmérésének eredménye, a 68%-os személyiségmódosulás megállapítása megütötte a szülőket és az edzőt is. De a legjobbat akarták a gyermeknek. Önkritikát gyakoroltak, pontosan tudták honnan ered a módosulás, és változtattak rajta. A ma már fiatalember országos bajnok, korosztályos Európa-bajnoki harmadik. Pedig 15 évesen abba akarta hagyni a sportot. SUPPORTER emberként van kezelve, és úgy van felkészítve. Azt már csak én teszem hozzá halkan, hogy ha SUPPORTER-ként 18 évesen korosztálya egyik legjobbja, akkor nagyon jó eséllyel kerülhet akár a világ élmezőnyébe is, hiszen egy SUPPORTER sportoló minél több krízishelyzetet él át, annál inkább tanulja meg, hogyan kell ezekre reagálnia, így egyre sikeresebb lesz. Elfogadhatatlan ebben az esetben egy kis módosulás, a rövidtávú célok érdekében? Abszolút! Csak valóban vigyázni kell, hogy ne lépjük túl az egészséges határt.
2.3. Az eredeti személyiség
A személyiségünk definiálásakor a RISE rendszerben három különböző állapotot határozunk meg. Az „eredeti személyiség” azt mutatja meg, milyenek is vagyunk valójában. Ha szakmailag akarnám megfogalmazni, akkor döntéshozatali mechanizmus szempontjából a legfontosabb személyiségállapot, mely minden fontos döntésért felelős életünk során. Az eredeti személyiség felelős továbbá a krízishelyzetekben történő döntéseinkért is, vagyis valóban elmondható, hogy ennek ismerete a leginkább kritikus feladat egy egyén számára. Az eredeti személyiségünk, vagy másként megfogalmazva a személyiségünk – ahogy már említettem – egy jelentős része már születésünkkor definiált, és igen korai gyermekkorban nyeri el végleges állapotát. De ez korántsem jelenti azt, hogy nem vagyunk képesek változtatni ezen! Viszont bármilyen változást is hajtunk végre a későbbiekben, krízishelyzetben és fontos döntések alkalmával az eredeti személyiségünk általi személyiségjegyek veszik át az irányítást. Az eredeti személyiségét mindenki tudja befolyásolni, manipulálni, változtatni, fejleszteni, ha így tetszik. És ez rendjén is van. A lényeg nem a változás elkerülése, hanem egyrészt annak tudatos alkalmazása, másrészt pedig az elfogadható mérték megtartása. Konkrét méréseink vannak ezzel kapcsolatban, melyet az alábbi ábrán szemléltetünk.
1.ábra: A személyiség tipikus változása életünk során
Azt jól lehet látni, hogy egy átlagosan jó családi környezetet feltételezve, a gyermek személyisége legkésőbb négyéves korra kialakul, véglegesül. Ha korábban kialakul, nem változik. Természetesen ismeretesek vagyunk a gyermek viselkedésének korszakai terén, és több, nagyon komoly szakember állított már fel ezzel kapcsolatos fejlődési szakaszokat. Sokan ismerik – persze vagy elfogadják, vagy nem – Freud elméletét a gyermek fejlődésével kapcsolatban, de bármelyik elméletet is nézzük, mindegyik megpróbál terminusokat meghatározni, sablonokat építeni azért, hogy a szülőknek, gyermekekkel foglalkozó szakembereknek megkönnyítsék az életüket. A RISE megalkotásánál nyitottak voltunk minden már meglévő tézisre, nem gondoltuk, hogy nekünk újra fel kell találni a spanyolviaszt, ha az már létezik. Viszont azt is egyértelműen látjuk, hogy az elméletek jelentős része jól illeszkedik az általunk konkrétan mért folyamatokhoz, trendekhez. Talán a legszembetűnőbb különbség, hogy mi a gyermek korával járó változásokat nem az eredeti személyiség változásának tekintjük, hanem személyiségmódosulásnak az eredeti kiindulási állapothoz képest. Ezt szemléltetjük az „egészséges módosulás” és a „veszélyes módosulás” közötti tartománnyal. Vagyis azt mondjuk, hogy a gyermek személyiségének változása teljesen természetes folyamat. Annak mértékére kell vigyázni. És azzal is tisztában kell lenni, hogy mihelyst krízishelyzet következik be, vagy egy nagyon fontos döntés előtt áll majd a gyermek, vagy később a felnőtt, akkor a személyiségmódosulás által felvett személyiségjegyek nem játszanak szerepet a döntésekben. A személyiségünk visszazuhan az eredeti személyiségünk szintjére, és az eredeti személyiségjegyeink veszik át az irányítást. Ezt szemléltetjük a 2. ábrán.
2.ábra: A személyiség tipikus változása krízishelyzetben
Az 1.ábra szemlélteti, hogy életünk mely szakaszában, milyen személyiségmódosulásra vagyunk fogékonyak, és jelöli a személyiségmódosulás elfogadható tartományát is. Vagyis megmutatja számunkra azt, hogy különböző életkorokban különböző mértékű eltérést tudunk tolerálni normál stressz szint megtartása mellett. Azzal tisztában kell lennünk, hogy teljesítményünk minden személyiségmódosulás alkalmával romlik, de ez nem jelenti azt, hogy módosulva nem tudunk elérni jó eredményt.
2.4. A személyiségmódosulás
Sokat írtam már a személyiségmódosulásról, annak mértékéről. De tisztázzuk végre mi is az a személyiségmódosulás. Azt már tudjuk, hogy ha az eredeti személyiségünkhöz képest új személyiségjegyeket építünk be személyiségünkbe, akkor személyiségmódosulásról beszélünk. Példát is egyszerű mondani egy gyermek esetében is. Ha adott mondjuk egy izgő-mozgó, dinamikus gyermek, aki imádja felhívni magára a környezete figyelmét, kreatív, szeret és tud is szerepelni, az az esetek többségében kaotikus tud lenni. Ami azt jelenti, hogy előszeretettel hagyja szét játékait, nem szereti a napi rutinokat, a szabályokat. Arra külön megkérem, ha olvassa ezeket a sorokat, hogy felejtse el az „általánosítást”! Ez sok pszichológus legnagyobb problémája egyébként. Amikor úgy kezdünk egy mondatot, hogy „ a hároméves gyerekek…” az már eleve nem szakmai. Mert csak a négy fő személyiségtípus teljesen másként viselkedik és éli meg a harmadik életévét. Én és a nővérem – ma már konkrétan elemzés alapján látom, amit akkor csak éreztem, de nem értettem – teljesen mások vagyunk, a pszichológiai kör ellentétes pólusait képviseljük, olyan mértékben, hogy távolabbi pontokat nem is igazán lehet rajzolni a körön egymástól. Semmit nem csináltunk ugyanúgy egyetlen fejlődési szakaszunkban sem. Ezzel persze fel is adtuk a leckét a nyugalomra vágyó szüleinknek. Ő pontosan az a karakter volt, amit elkezdtem körbeírni. Már gyermekkorunkban komoly kihívásokat állított a szüleim elé ezzel. Szóval adott a mozgékony, egyhelyben megmaradni nem képes INDIVIDUAL gyermek, akit a szülei elkezdenek noszogatni, hogy márpedig minden nap el kell pakolnia a játékait lefekvés előtt. Ezzel még nem történik személyiségmódosulás, egyszerűen csak egy szabályt bevezetnek egy gyermek számára. Ha itt megállnak a szülők, akkor a gyermek eredeti személyisége nem változik, nem módosul, egyszerűen egy viselkedési formát váltottak ki egy új szabály segítségével. És mivel ez könnyebbé teszi a gyermek elfogadását a környezetében, a szülei által, ezért a gyermek meg is teszi a kedvükért. Nem önmagáért, hanem a szülők kedvéért, hiszen ő továbbra sem tartja fontosnak ezt az egész hercehurcát. Ha viszont a szülők ezen az „eredményen” felbuzdulva úgy döntenek, hogy akkor minden reggel, délben és este is rendet kell tenni, sőt, mindent időre kell művelni, egyre több szabállyal látják el a gyermeket, és azok be nem tartását folyamatosan büntetik, ráadásul mindezt több, mint egy éven keresztül, folyamatosan művelik, akkor az már személyiségmódosuláshoz vezet. Hiszen a gyermek már nemcsak egy viselkedési formát sajátít el azért, hogy a szülők kedvében járjon néha-néha, hanem a szabályozás élete szerves részévé válik. Ez komoly stresszt indít el a gyermekben. A személyiségmódosulás ebben az esetben az, hogy egy általában határokat nem tisztelő, szabályokat nem feltétlenül elfogadó, kicsit talán lázadó karakter beáll a sorba. Elveszíti egyediségét, nem lesz annyira mozgékony – visszafojtja dinamizmusát –, fél majd a szerepléstől, szégyellős lesz, és a végén senki nem érti mi történt az egykor az egész társaság kedvéért az asztalon táncoló kétévesből. Elérték a szülők a célt: beállt a sorba. Ezt a gyermeknél már tökéletesen ki lehet mutatni. Személyiségmódosulása jelentős, és ezzel együtt a stressz indikátora is megnövekedett, állandósult. De még mielőtt azt gondolnánk, hogy bárki gonosz tettet hajtott végre, tisztázzuk, hogy a szülők lehet csak követtek egy híres, „jól bevált” elméletet. Valószínűleg jót akartak a gyermeknek, mert hát „neveletlenül” mégsem lehet óvodába ereszteni, nem? Aztán, hogy teljes legyen a kép, kicsit hanyagoljuk már a jóakaró, de rossz irányba mozgó szülőket. Személyiségmódosulást saját magának is tud okozni a gyermek. Miért ne gondolhatná a gyermek úgy, hogy könnyebb lenne az élete, ha másmilyenné válhatna? Adott például egy visszahúzódó, nagyon jószívű, empatikus gyermek, aki pont emiatt sosem lesz az osztály „cool arca”, és egy idő után elege van abból, hogy folyamatosan „félrelökik”. Elhatározza, hogy ő bizony menő kölyök lesz. Miért ne tehetné meg? Ha eléggé intelligens és értelmes, akkor feltehetően meg is próbálja élete során. És mi van akkor, ha ezzel jönnek a „pozitív eredmények”? Kedveltebb lesz az osztályban, könnyebben barátkoznak vele, végre eléri azt, amiről mindig csak álmodozott? Persze egy idő után fárasztó „keresztülnézni” az egykori énjéhez hasonló „lesajnáltakon”, de hát ez jár a szereppel, amiből nem eshet ki! Ha ezt a szerepet az eredményeknél fogva éveken keresztül folytatja, akkor az bizony szintén személyiségmódosulás. Folytathatnánk még a sort, de a lényeget úgy gondolom, mindenki érti. A személyiségmódosulás az eredeti személyiségünktől eltérő személyiségjegyek tudatos vagy tudattalan beépítése személyiségünkbe, majd annak hosszú távon – minimum egy évig, de inkább tovább – fenntartott állapota. A gyermekeknél a személyiségmódosulás beazonosítása külsőleg komoly kihívás, hiszen szinte minden esetben a személyiségmódosulásnál sokkal látványosabb viselkedésre koncentrálunk. Nem azzal lépünk oda a saját gyermekünkhöz, a tanár nem úgy hívatja be a szülőt, hogy elindult egy komoly és veszélyes folyamat, melynek hátterében valószínűleg az áll, hogy Beatrix vagy Márk nem volt elég menő az osztályban évekig, és most az a helyzet, hogy kezelhetetlen. Hanem általában azt mondjuk, azt mondják, hogy verekedett az osztályban, vagy lógott az óráról, vagy nem készítette el a házifeladatát, és akkor ezeknél negatívabb dolgokra most egyelőre ne is gondoljunk. És hát szülő legyen a talpán, aki egy ilyen panaszból le tudja szűrni, hogy mi is történhetett valójában. Tényleg csak most omlott össze valami a gyermeknél és egy pillanatnyi viselkedésről van szó, vagy pedig egy évek óta tartó folyamat következménye mindez és számíthatunk még sok hasonlóra a közeljövőben. Éppen ezért a személyiségmódosulás meghatározása kritikus feladat a gyermekek esetében. Felhívja a figyelmünket a mélyben elindult pszichológiai folyamatokra, és azokra bizony reagálnunk kell, mert hosszú távon komoly problémákká válnak. Annyi jó hír van azért az egészben, hogy amint említettem többször, az igazán kritikus helyzetekben az eredeti személyiség visszatér minden gyermeknél. Ezt egyébként nem is tudják sokszor hova tenni a szülők. Nagyon megható történet is van ezzel kapcsolatban a RISE múltjában. Volt egy szinte kezelhetetlen, iskola „menő” arca fiú a családban. Folyamatos tanári panaszok, felfüggesztés az iskolából, lógás, órákra nem készülés, tehát minden, amit egy ilyen cool gyerek produkálni tud. A családon belül nem törődött senkivel, keresztülnézett mindenkin, bántó módon kommunikált folyamatosan a szülőkkel, nagyszülőkkel. Történt azonban a szomorú eset, hogy a nagymama – még évekkel ezelőtt a menő fiú kedvence volt a családban, legalábbis így emlékeztek rá a szülők – gyógyíthatatlan beteg lett. Teljes pánikban volt mindenki, hogy az amúgyis kezelhetetlen gyermek mekkora kihívást fog jelenteni mindenkinek, hiszen amúgy is közömbös mindenkivel szemben. Így is indult a folyamat, látogatóba nem volt hajlandó menni a mamához, ami édesanyját teljesen felőrölte. Az első iskolai felfüggesztéskor mértük be a gyermeket, aki egyértelműen SUPPORTER karakter volt, tökéletes ellentéte annak, amit mutatott kifelé, bár ezt senki nem nagyon hitte el akkor, így nem is igazán lehetett visszafejteni ennek a drasztikus változásnak az okát. Szóval mama állapota kritikussá vált, és ezt otthon a szülők megbeszélték egymás között. A „most már az a lényeg, hogy ne szenvedjen túl sokat” és a „remélem minél hamarabb vége ennek a tortúrának, mert nem ezt érdemli meg élete végén” mondatok váltották egymást az otthoni beszélgetés során, amit neveletlen gyermekünk is végighallgatott. Teljesen összetört, zokogni kezdett, és könyörgött a szüleinek, hogy vigyék be a mamához. A szülők teljes döbbenettől vezérelve eleget is tettek a kérésnek, és ugyanazt a fiút látták, akit már évekkel ezelőtt „elveszítettek”. A fiú teljes összeomlása közepén „kipakolt” a szülőknek. Olyan iskolába járt, ahol a sportolókon kívül a többi gyermeket nem igazán vették emberszámba. Sport fókuszú iskola volt, amely sztár sportolókat nevelt, tehát elvileg semmi gond nincsen ezzel, mondhatnánk. Kérte ő a szülőket évekkel ezelőtt, hogy el akar jönni, de mivel tehetséges volt, meggyőzték, hogy be kell illeszkednie, hiszen így lesz sikeres. Az egész rendszer arról szólt, hogy úgy leszel győztes, ha a többieken, az ellenfeleken keresztültaposol. Ja, és persze mindenki ellenfél. Vagyis a gyermeknek nem maradt választása, beilleszkedett. Csakhogy ez őt nagyon megviselte, hiszen egy állandó szerepjátékra kényszerítette, míg voltak olyan osztálytársak – ma már tudja, hogy RULER típusok – akiknek ez természetesen jött. A szülők döntöttek: új iskolát kerestek gyermekük számára. Egyezséget kötöttek, hogy akkor viszont ezt a gyermeket akarják látni a jövőben. Mi történt? A szülők jót akartak! Tehetséges gyermeküket abba az iskolába iratták, ahol a legtöbbet tudják kihozni belőle. A gyermek jót akart. Meg akart felelni az elvárásoknak, és meg is tudott felelni azoknak. Csak közben olyan szinten módosult, ami által már nem önmaga volt. 14 évesen történt mindez, és 13 évesen mértük be először a gyermeket. 66%-os személyiségmódosulása volt. Az iskolaváltás után fél évvel a szülők már nagyobb bizalommal kerestek meg bennünket újra, és az új mérés 18%-os személyiségmódosulást mutatott. A „vicces” pedig az, hogy folytatta a gyermek a sportot, és állami bajnok lett. Csak a saját útján. Nem kellett ellenfélnek tekinteni mindenkit az életben, és nem kellett senkit „eltaposni” sem a győzelemhez. De a teljes történethez hozzátartozik, hogy az említett iskola azóta is minden évben folyamatosan szállítja az állami bajnokokat. Tehát a módszertan működik. A mi gyermekünk sosem lett volna bajnok e módszer által, mert a téthelyzetben összetört volna, és zokogott volna, mint a kórházba menetel előtt. Neki más módszertanra volt szüksége, mert más személyisége van.
2.5. A jelen személyiség
Ha tisztában vagyunk az eredeti személyiséggel és tudjuk honnan ered a személyiségmódosulás, akkor a „jelen személyiség” definíciójának megértése már igen könnyű feladat. A jelen személyiségünk a mérés pillanatában készített személyiségfelvétel, mely megmutatja, hogy jelenleg milyen személyiséget képviselünk, vagyis milyen személyiségjegyek birtokában vagyunk. Arra mindig felhívjuk a figyelmet, hogy bár aktuális állapotról beszélünk, a jelen személyiség nem egyezik meg a jelenlegi hangulatunkkal. A jelen személyiség az eredeti személyiségünk és a bemérésig terjedő életünk során tartósan viselt álarcok – melyek személyiségmódosulást okoztak –, vagyis a személyiségmódosulásunk összessége. Azonnal kiszámítható az eredeti személyiség és a jelen személyiség eltéréséből a személyiségmódosulás mértéke, mely egyértelműen meghatározza, hogy jelenleg mennyire vagyunk önazonosak. A jelen személyiség az, amit általában a bennünket nem régóta ismerő emberek gondolnak rólunk, ők így látnak bennünket. Persze, ha a személyiségmódosulást már gyermekkorban megkezdtük, akkor sokszor a bennünket régebb óta ismerő emberek is igy írnak le minket. De ez korántsem jelenti azt, hogy valóban ilyenek is vagyunk. A jelen személyiség egy állapot, mely állandóan változhat. Ez az a faktor, amivel tulajdonképpen minden pszichológus oldal egyet is érthet, minden szakember megkaphatja a saját elméletét. A legtöbb esetben ugyanis amikor arról beszélünk, hogy a személyiség változhat, valós tényt állítunk. A RISE viszont ezt a dinamikát a „jelen személyiséggel” definiálja, felhívva a figyelmet arra, hogy maga a változás nem biztos, hogy pozitív folyamat. Azonnal méri is az eltérést, így egy gyermek esetében is egyértelműen rá tud mutatni arra, van-e már jelentős különbözőség, ami stresszt okoz a gyermeknek, hátráltatja fejlődésében, sikerében, még ha a környezete úgy is éli meg, hogy minden rendben van vele. A jelen személyiség rövid idő elteltével is jelentős változásokra képes, hiszen ha egy új élethelyzetbe kerülünk bele, akkor reagálhatunk rá személyiségmódosulással. Vagyis ha le akarom követni a folyamatot, akkor a helyzet úgy néz ki, hogy adott az eredeti személyiségünk, mellyel kapcsolatban valamilyen külső vagy belső indíttatás folytán úgy döntünk, hogy számunkra nem eléggé megfelelő, így új személyiségjegyeket kezdünk el beépíteni először a viselkedésünkbe, nem tartósan, hanem rövid távon. Ha az így kapott eredmény tetszik nekünk, akkor dönthetünk az új személyiségjegy hosszabb távú megtartása mellett, és ezzel már módosítjuk személyiségünket, mely az aktuális időpontban bemért jelen személyiségünkben egyértelműen kimutatható. Vagyis pontosan tudjuk, hol járunk önazonosságunk terén, menyire maradtunk hűek önmagunkhoz, vagyis mennyire várhatunk tartósan sikeres és boldog életet. Miért fontos ez különösen a gyermekek esetében? Mert az esetleges személyiségmódosulásokat minél korábbi fázisukban fedezzük fel, annál könnyebben lehet a maradandó következményeket megelőzni. Még egyszer hangsúlyozom, hogy azzal nincs semmi baj, ha például a 13 éves gyermekünknek azt mondjuk, hogy „jó jegyet akarsz matekból? Akkor tudod, hogy a tanár azt várja el, hogy menj el az órák után a szakkörre. És ne foglalkozz vele, hogy van-e értelme vagy nincs. Menj el.” Ezzel biztatjuk egy tőle idegen viselkedési forma megvalósítására, de pontosan tudni fogja, hogy miért teszi, tehát nem fogja elhinni, hogy ez az ő személyiségjegye. Amint elérte a célját, megkapta a jó jegyet, eldobja ezt a viselkedést. Nyert vele, önazonos maradt, csak rövid távon szerepet játszott.
2.6. A rövidtávú viselkedés
Bár van még egy igen fontos személyiségállapot, amiről mindenképp szót kell ejteni, szakmailag sorrendben előbb a viselkedésről kell beszélnünk a jelen személyiségünk után. Már többször említettem a viselkedés és a személyiségmódosulás közötti különbséget, és definiáltuk, hogy amíg a személyiségmódosulás állandó és komoly lenyomatot hagyhat hosszú távra a személyiségünkben, a viselkedés ezzel ellentétben rövid távú dolog. A viselkedés reakció egy adott eseményre vagy egy konkrét cél eléréséhez felvett álarc. A viselkedés – ha az nem alakult még át személyiségmódosulássá – akkor könnyen beazonosítható, hiszen a gyermek is pontosan tudja, hogy miért döntött úgy, hogy ezt kell mutatnia. „Azt mondta anyura, hogy lúzer, mert csak takarítónő, ezért ütöttem meg!” Egyértelmű viselkedés egy gyermektől, aki védeni akarta édesanyját. A viselkedés a leglátványosabb, de szakmailag a legkönnyebben megoldható probléma. Ezen általában meg is lepődnek a szülők, és a nem túlságosan képzett nevelők is csodálkoznak a tényen. Hiszen maga a viselkedés az, amit mindenki észrevesz, és úgy gondoljuk, hogy adott körülmények között a gyermek pontosan olyan, amilyennek látjuk. Nyilván kellő figyelemmel kell lennie a szakembereknek a viselkedési problémákra, de leginkább azért, hogy megállapítsák, ez valóban csak egy viselkedés, vagy pedig személyiségmódosulás. Ha az említett, édesanyját védő gyermek számára nem oldódik meg a helyzet akkor, amikor egyértelműen meg tudja fogalmazni azt, hogy miért verekedett, akkor évek múltán már csak egy folyamatosan a kötekedést, a verekedés lehetőségét provokáló gyermeket kapunk, akit ha megkérdezünk miért tette, már ő maga sem fogja tudni. Lehet, hogy épp az aktuális szituációra még emlékszik is – „nekem jött a folyosón…véletlenül” – de azt, hogy miért kellett erre erősen reagálnia, arra már nem. Ezért veszélyes a viselkedés témára nem odafigyelni, ezt a két kategóriát – viselkedés és személyiségmódosulás – nem kellő mértékben elkülöníteni egymástól, mert minél később észleljük a maradandóvá válást, annál nehezebb a dolgunk. Hiszen a gyermek ekkorra már úgy gondolja, hogy mindenki bele akar kötni, és ő alapvetően egy haragos ember. Pedig az egész ott kezdődött, hogy édesanyját lenézték, ez gondot okoz neki, saját magát definiálni is nehezebb, és nincs meg a módszertan arra, hogy jöjjön ki ebből a spirálból. A védelem előbb-utóbb átalakul haraggá az édesanyjával szemben is, hiszen évek múltán ő az oka mindennek. A viselkedés korosztályok szerinti alakulását a 3. ábra mutatja. Látható, hogy amíg a személyiség egyenletes fejődési pályát ír le, a viselkedés változása sokkal dinamikusabb. Az amplitúdók nagysága az, amit a korosztály komolyan befolyásol. Azt tökéletesen látni, hogy viselkedésünkben az eredeti személyiségünktől eltérő formákat igen könnyen tudjuk megvalósítani, és az is egyértelmű, hogy sokszor rövid időn belül, egymástól teljesen különböző karaktereket vagyunk képesek produkálni rövid távon, ha a helyzet úgy kívánja. A viselkedés érvényesülésünk záloga, és nincs ezzel a dinamikával semmi gond. Az persze korántsem igaz, hogy jól gondoljuk mindig azt, hogy viselkedésünk megváltoztatásával fogjuk tudni elérni célunkat. Sokszor az eredeti személyiségünktől eltérő viselkedés éppen elüt bennünket a sikertől, amit saját személyiségünkkel könnyen elérhettünk volna. Erre szokták azt mondani, hogy nem minden döntés tökéletes. A viselkedés a krízishelyzetben passzív. Sokak számára ez okozza az igazi meglepetést. A döntéshozatalban egyáltalán nem veszi ki a részét, ha fontos döntésről van szó. Vagyis bármilyen szerepet is játszunk, arra számíthatunk, hogy egy krízishelyzetben „odafagyunk a színpadra”, mert az eredeti személyiség kerül előtérbe. Ez persze nem azt jelenti, hogy egyáltalán nem veszünk fel semmilyen viselkedési formát. Azt jelenti, hogy pontosan úgy fogunk viselkedni, ahogy azt eredeti személyiségünk személyiségjegyei diktálják. Minél nagyobb az álarc rajtunk, annál nagyobb változásra számíthatunk a viselkedésben, ha komoly tét közeleg.
3.ábra: A viselkedés tipikus változása
2.7. Az idolikus személyiség
A személyiségünk harmadik állapota, amit a RISE segítségével mérünk. Ennek a faktornak a beazonosítása egyrészt az egyik leginkább egyedibb része a rendszernek, másrészt egy olyan elemről van szó, amely gyermekkorunkban alakul ki és végigkísér egész életünk során. Ami rendben is van, ha tudunk róla, hogy ott van a háttérben, és folyamatosan alakítja motivációnkat, illetve ami ennél még fontosabb: az önbecsülésünket. Az idolikus személyiség a RISE alapelméletében a gyermek 8-12 éves kora között alakul ki. Ez persze nem kőbe vésett terminus, de számtani átlagban ez az időszak megállja a helyét eddigi méréseink alapján. De természetesen volt már olyan, amikor ennél egy évvel később, és olyan gyermek is, akinél két évvel előbb tudtuk azonosítani az első idolikus személyiség lenyomatokat. Az idolkép bemérése egyszerű a gyermekeknél, meglepetést inkább felnőtt korban okoz. Az egész kutatásunk a felnőtt menedzserek önértékelési, önbecsülési problémáiból indult. Nagyon sokszor találkoztunk – papíron, abszolút számok és tények alapján – tökéletesen sikeres menedzserekkel, akik nem voltak elégedettek saját magukkal. Nem az egészséges továbbfejlődésről beszélek, hanem egy veszélyes, belső indíttatásról, mely folyamatos leértékelést okozott saját eredményeikkel szemben. Nagyon nehéz már negyvenéves korban beazonosítani ennek okait, viszont az állandó elégedetlenség folyamatos személyiségmódosulást, és ezzel párhuzamosan egyre komolyabb sikertelenséget és stresszt okozott a menedzser számára. Az idolikus személyiség faktor kifejlesztése volt talán a legnagyobb kihívás a RISE életében, melyben több szakemberünk is elbukott, mert a kérdéssor, az abból kinyerhető eredmények és következtetések nem jelentettek valódi megoldást a problémára. Azt ugyanis nem gondoltuk volna, hogy egy menedzser teszt új részéhez gyermekpszichológiai támogatásra lesz szükségünk. Az idolkép egy felnőttnél már minden esetben adott. Gyermekkorban kialakul és „megtapad” az agyban, egyfajta követendő, és egyetlenként elfogadható személyiségmintát produkálva a tulajdonosa számára. Vagyis az üzenete az, hogy csak akkor lehet az adott személy sikeres és boldog, ha az idolikus személyiséget követi. Ezzel nincs is gond, ha az idolikus személyiség közel áll az eredeti személyiségünkhöz, és csak azokat az extra személyiségjegyeket tartalmazza pluszban, amivel valóban, komoly stressz nélkül, kismértékű személyiségmódosulással tudunk még sikeresebbek lenni. De vannak ettől eltérő jelenségek is. Az idolikus személyiség ugyanis többféle folyamat következményeként jöhet létre. Sokan már korai életük során, tehát 8-12 éves korukban úgy gondolják, hogy saját személyiségükkel lehetnek leginkább sikeresek. Elfogadják, szeretik saját énjüket, így idolképük szinte, vagy teljes mértékben megegyezik eredeti személyiségükkel. Félreértés ne essék, nem önimádatról van szó. Valószínűleg az ilyen gyermek otthoni körülményei kiválóak, a szülők elfogadják személyiségét, és nincs ráerőszakolva szerepjáték. Vagyis a gyermek hozzászokik, hogy önazonosan, eredeti személyiségével éli az életét. Persze vannak előnyei, hátrányai, de a végén jól érzi magát. A másik út az idolikus személyiség kialakulásához, amikor úgy döntünk, hogy a körülöttünk lévő példaképekből építünk fel egy követendő mintát számunkra. Ez a példakép vagy példaképek – lehet egy ember, de több ember egyszerre – szorosan kapcsolódnak az életünkhöz ebben a korszakunkban. Szülők, meghatározó pedagógus, egy edző, egy idősebb testvér vagy egy közeli rokon esetleg, akivel a család nagyon szoros kapcsolatot ápol. Ezek voltak beazonosíthatók az eddigi mérések és az utána következő beszélgetések alkalmával. Tehát nem keverendő a tinédzser korra jellemző „utánzással”, amikor egy-egy híres celebet próbálnak másolni a gyermekek. Rajonganak értük, majd elfelejtik őket. Az idolikus személyiség nagyon tartós faktor az ember életében. Tehát a másik út, amikor a körülöttünk lévő, általunk nagyon elismert emberek személyiségjegyeit próbáljuk beépíteni saját személyiségünkbe. Úgy döntünk, hogy akkor tudunk sikeresek és boldogok lenni, ha annak a személynek az adott tulajdonságával rendelkezünk. A harmadik út a tagadás útja. Olyan, számunkra elrettentő példát látunk gyermekkorunkban, amiről egyértelmű döntést hozunk, hogy soha nem fogjuk követni. Ez az idolkép ugyanúgy megtapad bennünk. Létezik egy negyedik útvonal is, amely kimondottan az elemző típusú személyeknél azonosítható be. A mély elemző személyiségjeggyel megáldott emberek már gyermekkorban figyelik és értékelik a környezetüket, elsősorban a körülöttük lévő felnőtteket. Összeválogatják maguknak – több emberből is – azokat a tulajdonságokat, amikről úgy gondolják, hogy a saját hasznukra tudnak fordítani. Vagyis egy komplex gyűjteményt mutat idolikus személyiségük. Bármelyik útvonal mentén is épül fel az idolikus személyiség, a lényeg mindig az, hogy milyen mértékben tér el az eredeti személyiségünktől. Az eltérés túlzott mértéke okozhatja az önbecsülés hiányát felnőtt korban. Konkrét példával szemléltetve, adott egy nagyon kreatív, dinamikus, motiváló menedzser, aki igen komoly eredményeket felmutató start-upot volt képes nemzetközi piacon is kiemelkedővé tenni. Elégedetlensége egyértelmű volt, ami már magánéletére is rányomta a bélyegét. Mindenki elintézte annyival a jelenséget, hogy ez általános, hiszen a semmiből kinőtt start-up karrier általában ezt hozza magával. De emberünk igen realista, igen zaklatott gyermekkorral a háta mögött, aki alig várta, hogy egyszer valódi anyagi biztonságra leljen. Nem temette maga alá a pénz, amit megkeresett. Nem az általános „mit kezdjek a hirtelen jött sikerrel” volt a gond. Hosszas beszélgetések során mesélte gyermekkoráról, hogy édesapja is „feltaláló” volt, úgy a maga módján, amolyan ezermester. Nagyon kreatív ember volt, nagyon jó hangulatú, a társaság középpontja, szerették őt az emberek. Viszont sajnos kaotikus is volt, nem élt rendszerben, a pénz mindig kifolyt a keze közül, így a család sokszor enni nem tudott. Menedzserünk el is határozta, hogy ez a példa irtandó a jövőjéből. Az édesapa INDIVIDUAL személyiség volt, viselkedése, azok következményei a pszichológiai kör ellentétes pontjára, az EXPERT irányba motiválta fia idolikus személyiségét. A probléma csak az volt, hogy a menedzser eredeti személyisége is INDIVIDUAL volt, így édesapja elutasításával saját magát utasította el, mindezt már 8 éves korában. Ezzel az idolképpel keresett feleséget magának, így nevelte gyermekeit, teljes szerepjátékban élve az életét. Sikeres lett, valóban nagy dolgot hozott létre, de utálta az életét. Hogy mit lehet kezdeni egy ilyen helyzettel menedzserek esetében az nem a gyermeknevelés témája, de az mindenképp, hogyan lehet időben észrevenni az ilyen idolikus személyiség kialakulását. Mint ahogy az is, hogyan kell elmagyarázni egy ilyen gyermeknek még idejekorán, hogy csak azért, mert valaki dinamikus és kreatív, nem kell, hogy elszórja kártyán a pénzt, mert az már nem a személyiség, hanem édesapja viselkedése, amit ő maga választott. És azzal, hogy elutasítunk minden új dolgot, hogy erőszakosan törekszünk minden forint beosztására, azzal nem leszünk boldogok. Mint ahogy azzal sem, ha olyan feleséget választunk, aki ebben segít nekünk, de ha utazni szeretnénk, változatos, kalandos életet szeretnénk, ellen fog állni, mert nem olyan karakter, nem is arra kerestük. Viszont mi a nap végén majd úgy akarunk élni.
Az idolikus személyiség nem változik alapvetően. Nagy eseményeknek kell történniük ahhoz, hogy felnőtt korban alakuljon, de mértünk már ilyen változást. Ennek hátterében egy nagyon karakteres társ állt, vagy egy olyan rendkívül karakteres idol, akivel már felnőtt korunkban találkozunk, olyan élethelyzetben, amikor az önbecsülésünk nem áll a helyzet magaslatán. Ezért is javasoljuk az idolikus személyiség definiálását és korrigálását gyermekkorban, mert akkor nem egy esetleges csodára bízzuk gyermekünk hosszan tartó boldogságát.
